A sakkozás tizedik világbajnokát, Borisz Szpasszkijt köszöntjük 75. születésnapján. A szovjet színekben hatszoros olimpiai bajnok a sakktörténelem egyik legszínesebb egyénisége. 1969-ben honfitársától, Tigran Petroszjantól hódította el a világbajnoki címet. 1972-ben Reykjavíkban Bobby Fischerrel vívott világbajnoki döntője minden idők legnagyobb érdeklődéssel kísért összecsapása volt. Szpasszkij veresége ellenére még közel negyedszázadig a sakkvilág élvonalához tartozott.
A sakkozás tizedik világbajnoka, Borisz Szpasszkij 1937. január 30-án Leningrádban született. Ötéves korában az Úttörő Palotában ismerkedett meg a sakkjátékkal. A város bajnokságán 1952-ben már második volt, első nemzetközi versenyén Bukarestben egy évvel később nemzetközi mesteri normát teljesített. Első alkalommal 1955-ben játszott a szovjet sakkbajnokságon, Mihail Botvinnikkel és Tigran Petroszjannal holtversenyben harmadik lett. Ebben az évben ifjúsági világbajnoki címet szerzett és nemzetközi nagymesteri címmel büszkélkedhetett.
1956-ban Amszterdamban világbajnok-jelölti versenyen játszott, holtversenyben David Bronsteinnel, Jefim Gellerrel, Tigran Petroszjannal és Szabó Lászlóval osztotta a harmadik helyet. A következő két világbajnoki ciklust azonban kénytelen volt kihagyni. Mindkétszer ugyanazt a fatális hibát követte el, nem elégedett meg a zónaközi döntőt biztosító döntetlennel! 1964-ben megnyerte az amszterdami zónaközi döntőt, majd páros meccsen először Paul Keresz ellen nyert 6-4-re (+4, - 2, =4). Geller ellen 5,5-2,5-re győzött (+ 3, =5), a döntőben Mihail Tallal szemben 6,5-3,5-re (+4, -1, =5) diadalmaskodott és lett Petroszjan kihívója.
A meccsen Petroszjan taktikája érvényesült, 17 döntetlen is született, a címvédő négy győzelemmel három vereséggel szemben megőrizte titulusát. A következő ciklusban Geller, majd a dán Bent Larsennel szemben győzött, majd a döntőben Viktor Korcsnoj ellen is nyert, és Petroszjannal ismét játszhatott a világbajnoki címért. Második kísérletre már teljesült nagy álma, 12,5-10,5-ös győzelemmel elhódította a címet, a sakkozás tizedik világbajnokaként ünnepelhették. Meglepő, hogy világelsőként egyetlen versenyen sem végzett az élen, és Robert Fischer elleni megméretésre sem készült fel a legjobban. Nehezen viselte azt a légkört, amelyet az akkori vezetés teremtett körülötte: meg kellett volna védenie a szovjet sakkozók legyőzhetetlenségének mítoszát.
1972-ben Reykjavíkban játszották az „évszázad mérkőzését”, amely bonyodalmakkal kezdődött, Fischer nem jelent meg a párharc megnyitóján, újabb és újabb követelésekkel lépett fel. Már-már elmaradt az oly nagy érdeklődéssel várt párbaj, amikor a kihívó engedett a külügyminiszter, Henry Kissinger rábeszélésének. Szpasszkij győzelemmel kezdte az összecsapást, majd játék nélkül megnyerte a második játszmát. Úgy tűnt, hogy félbeszakad a meccs, de Borisz Vasziljevics elfogadta Fischer bocsánatkérését, a Szovjet Sakkszövetség határozott utasítása ellenére végigjátszotta a meccset, végül 12,5-8,5 arányban elvesztette a döntőt, a lélektani csatában nem bírta el a nagy nyomást.
Szpasszkij veresége után is még közel negyedszázadig a sakkozás élvonalába tartozott. 1974-ben Anatolij Karpovtól az elődöntőben kapott ki, 1977-ben Viktor Korcsnoj győzte le a meglehetősen viharos világbajnok-jelölti döntőben. 1980-ban Portisch Lajos visszavágott az 1977-es vereségéért. Szpasszkij hatszor volt tagja olimpiai bajnok szovjet válogatottnak, Buenos Airesben az ezüstérmes válogatott éltáblása volt. Hét olimpiai szereplése alkalmából 94 partit játszott 45 győzelem mellett csak egyszer szenvedett vereséget. 1984-ben először játszott francia színekben, jelentős szerepet vállalt új hazája sakkéletének fellendítésében. A nosztalgia jegyében 1992-ben Fischerrel vívott egy újabb párharcot, Szveti Sztefan és Belgrád volt a színhely, Fischer 17,5-12,5-re nyert, érdekesség, hogy ezt az összecsapást is Szpasszkij győzelemmel kezdte.
Borisz Vasziljevics pályafutása során 20 jelentős nemzetközi versenyen végzett az élen. Kimagasló sikerként 1966-ban Santa Monicaban, a 10 résztvevős, kétfordulós tornán veretlenül győzött, a 18 partiból 11,5 pontot gyűjtött, Fischer féllel kevesebbet. Larsen volt a harmadik 10 ponttal, Portisch Lajos 9,5-öt szerzett. Szovjet bajnokságot 1961-ben és 1973-ban nyert, 1963-ban hármas holtversenyben végzett az élen. A ChessBase 2007-es MEGA bázisában 2396 Szpasszkij partit találunk. A Chess Informant 82-es kötetében pályafutásának legjobb partijaiból, kombinációiból és végjátékaiból készítettek válogatást.
Öt éve hazánk vendége volt Borisz Szpasszkij. A francia színekben játszó világsztár nagyon jól emlékezett arra, hogy az 1982-es bugojnói tornán reggelente teniszeztünk, de számomra igazán fontosak a küzdelmek utáni kötetlen beszélgetések voltak, vagy éppen egy-egy kritikus állás elemzése. Negyedszázad elteltével a Sakklegendák párharcának, Portisch Lajos elleni meccsének köszönhetően Hévízen, a Hotel Palace teraszán kérdeztem a nagy bajnokot.
- Harmincegy éve új életet kezdett. Szerelméért, Marináért elhagyta hazáját. Sokan ezt nem bocsátották meg önnek, igaz azt sem, hogy Robert Fischerrel szemben elvesztette a világbajnoki címet.
- Én nagyon szerettem a hazámat, de nem volt más választásom. Franciaországban pályafutásom új szakasza kezdődött meg. Igazi profi sakkozóként kezdtem el élni, sok versenyen szerepelhettem, szabadon utazhattam, és a versenydíjakból, a honoráriumokból szépen kerestem. Bevallom őszintén, hogy akkor már különösebb ambícióm nem volt. Szerettem volna formában tartani magam, és megőrizni játékom színvonalát.
-Egy évvel később Viktor Korcsnojjal szemben világbajnok-jelölti döntőt játszott, ha nyer, ismét megmérkőzhetett volna a világbajnoki címért, immár Anatolij Karpovval. Belgrádban nagyon feszült légkörben küzdöttek egymással, szinte háborús volt a hangulat a Svájcban élő Korcsnojjal vívott meccsén.
- Ezt nagyon jól érezte, mert tényleg háborús volt a hangulat, de senki nem értette, hogy miért. Engem a nézőtérről valaki, vagy valami nagyon zavart. A tizedik játszma után Korcsnoj már 7,5-2,5-re vezetett, kettős vereséggel kezdtem a párharcot, és megmagyarázhatatlanul sokat hibáztam. Tíz játszmából ötöt vesztettem el, ki tudott erre igazi magyarázatot találni. A reménytelen helyzetben új taktikát választottam, hogy semmi ne befolyásolja gondolkodásomat. Amikor én voltam lépésen a nagy demonstrációs tábla elé tett széken ültem – háttal a nézőknek -, és csak akkor ültem vissza a sakkasztalhoz, amikor meghúztam a lépést. Jött a nagy fordulat, négy partit nyertem zsinórban. Korcsnoj nagyon rossz néven vette, személye elleni sértésnek érezte. Óvások sorozata, tiltakozó levelek, a két tábor közötti tanácskozások napjai voltak ezek. Végül elvesztettem a meccset.
-Pályafutása során ez volt az utolsó esélye?
- Őszintén mondom, hogy már nem voltak ambícióm, harcolni akartam, jól játszani, csak ez volt a célom. Éreztem az erőt a játékomban.
- Franciaországban elkezdett edzőként is dolgozni?
- Csak a saját versenyeimre koncentráltam, igazi profi sakkozóként éltem. Gyakorlatilag üres zsebbel érkeztem meg új hazámba, korábbi versenydíjaimmal gyermekeimet, boldogulásukat támogattam. Megértettem, hogy Nyugaton jól megélhetek a díjakból, amiket nyertem.
- Mit jelentett a francia sakkozásnak, amikor 1984-ben először játszott új hazája színeiben a sakkolimpián?
- Hiszem, hogy sokat segített a francia sakkozásnak, elindult egyfajta felemelkedés, fokozottá vált az érdeklődés. Akkor még függőjátszmák is voltak, a csapat többi tagja hozzám képest „gyereknek” számított. Számukra az együttes elemzések óriási élményt jelentettek, az állás értékeléskor olyan szempontokat mondtam nekik, amit talán még sohasem hallottak. Ismerni kell azonban a francia mentalitást, miközben rengeteget tanultak, soha nem mondták azt, hogy köszönöm! Tíz éven keresztül játszottam az akkori legerősebb német csapat, a Solingen soraiban, a helyzet teljesen más volt. Ahogy visszaemlékszem, otthon még azt megbocsátották volna, hogy Marináért elhagytam a Szovjetuniót, de a német csapatban való játékomat soha.
- A tehetséges ifjú francia sakkozók nem kérték segítségét?
- Nagyon rövid ideig Joel Lautier érdeklődött a közös elemzések iránt, legnagyobb riválisa, Etienne Bacrot pedig Garri Kaszparov egykori edzőjével, Nyikityinnel dolgozott együtt. Nagyon fontos tudni, hogy az edzők mikor tudnak igazi segítséget nyújtani, s be kell látniuk, ha tanítványuk fejlődésének inkább gátjai. Nagyon fontos pillanat ez, és sokan nem értik meg a váltás szükségességét. Bacrot számára nagy fejlődés volt, amikor Dorfman vette kézbe. Ő már olyan edző volt, aki képes volt nagymesteri szintre juttatni tanítványát. Bacrot nagyon sokat tanult Lev Polugajevszkijtől. Hihetetlen különbségeket lehet felfedez edzők és edzők között. Milyen változatokat elemeznek, milyen pozíciókat tartanak fontosnak, hol ássák igazán mélyre magukat.
- Az ön edzője nagyon sokáig Bondarevszkij volt.
- Gyakorlatilag az 1978-ban bekövetkezett haláláig 1961-től. Mégis paradox, hogy például Korcsoj elleni emlékezetes mérkőzésemen már nem tudott igazán segíteni nekem, sőt egyfajta tehertétel volt számomra, többet ártott, mint használt. Tudni kell, hogy akkor én már Franciaországban éltem, s fura érzésem volt, hogy egyfajta feladatot teljesít, de erről már nem tudtunk őszintén beszélni. Számomra érthetetlen volt, amikor 1978 májusában megjelent a bugojnói szuperverseny hajrájában. Én nem kértem a segítségét, sőt megérkezéséig vezettem is a tornán, végül Karpovval holtversenyben végeztem az élen. Marina különösen jól emlékezik erre a versenyre, s máig is rejtély számára, hogy miért küldték Moszkvából Bondarevszkijt Bugojnóba. Csak pár évvel később értettem meg, hogy hiba volt őt a Korcsnoj elleni mérkőzésre s felkérnem. Akkor még nagyon erős volt bennem az érzés, hogy el kellett hagynom a hazámat, amit annyira szerettem, s erre még lelkileg nem készültem fel. Az ő jelenléte egyfajta kapocs is volt…Mást súgott a szívem, és nem tudtam hideg fejjel gondolkodni.
- Hova fejlődött a sakkozás? Miben látja az óriási különbséget?
- A mi időnkben nem volt számítógép. És ebben láttam Bondarevszkij óriási erejét. Őt kevéssé érdekelte a modern megnyitáselmélet, a középjátékban sem volt különösebben tájékozott, de számomra olyan volt mint egy komputer. Ne felejtsük a függőjátszmák fontosságát, elemzésben fantasztikus volt. Ha valaki jól ismeri játszmáimat, akkor tudja, hogy nagyon kevés partim fejeződött be végjátékban. Nem túlzás, de én a középjáték királya voltam, s ezért lettem világbajnok. A bonyolult középjátékokban is viszonylag könnyen találtam meg a helyes tervet. Ezért jóval kevesebbet foglalkoztam elemzésekkel, nem gyötörtem magam hosszú órákon keresztül, joggal bízhattam saját intuíciómban, kreativitásom erejében. Nézzük csak Lajos elleni meccsemet, közel egy éve nem játszottam igazi tornán, legfeljebb szimultánokon vettem részt. Amit az ember egyszer megtanult, azt a tudást, tapasztalatot, rutint magunkba gyűjtöttünk, azt a legjobb komputer sem helyettesítheti, ez megőrződik, az ujjaimban érzem. Koromnál fogva elnézések előfordulhatnak, de egy-egy állás elemzésekor előjönnek a régen megtanultak, a több évtizedes versenyzői tapasztalat. Ezt processzorokkal nem lehet pótolni. A mostani fiatalok a varikban keresik a megváltást, kevés kivétellel csak a megnyitásra koncentrálnak, s oly messzire vannak a sakk igazi szépségeitől. Voltak megnyitások, amiket nekem hiába ajánlottak, mert azonnal nemet mondtam, engem a létrejövő középjáték érdekelt.
Verőci Zsuzsa
