Az isztambuli sakkolimpián az örmény válogatott harmadszor lett első. Jerevánban óriási lelkesedéssel és ünnepléssel köszöntötték az aranyérmes válogatottat, az elnöki különgépen hazautazó csapatot. A negyedik helyre rangsorolt férficsapatunk az izgalmas véghajrában kilencedikként zárta szereplését. Az isztambuli emlékekről, sakkozásunk helyzetéről, versenyprogramjáról Lékó Péterrel Szegeden beszélgettem.
- A rendkívül kiegyensúlyozott mezőnyben az örmények harmadszor is nyerni tudtak. Mi a titkuk, hiszen egyetlen igazi világklasszisuk van Levon Aronjan személyében? Igazán csak négy játékosra épül a válogatott.
- Ezt igazán Arshaktól kellene megkérdezned. Arra viszont kíváncsi leszek, hogy a titkokból mennyit fog elárulni!
- Én nagyon jól emlékszem a 2008-as drezdai olimpiai bajnoki címük utáni mondataira: „Azt senki nem vitathatja, hogy jó sakkozóink vannak. Remek a csapat egysége. Mindenki csak arra gondol, hogy minél jobb egyéni eredményével miként tudna a legjobban az együttes hasznára válni”.
- Elegendő látni a képeket, hogy milyen fogadtatásban részesültek újabb világraszóló sikerük után. Volt egy fura utalás a honi sajtóban, mintha azért ünnepelték őket annyira, mert az utolsó fordulóban legyőztek minket, pedig ennek semmi köze nem volt hozzá. Ez minden nagy sikerük után teljesen természetes Örményországban! Az egész ország együtt ünnepel. Az emberek nemzeti hősöknek tartják az egész csapatot! Ez az érzés óriási plusz erőt ad a játékosoknak bármilyen világversenyen is vegyenek részt. Nálunk meg az olimpia idején szinte az egyetlen nagy hír az volt, hogy a befejező játéknapon magyar-örmény mérkőzés lesz. Én az olimpiai felkészülés időszakában is nagyon drukkoltam a londoni olimpián szereplő sportolóinknak, örültem a sikereknek, de sakkozóként nehezményezem, hogy a sakkolimpia milyen kevés nyilvánosságot kapott.
- Azt ne feledd, hogy ez a szövetség munkáját is minősíti, ki kell szolgálni a médiát. Ez két éve például a Hanti-Manszijszkban megrendezett olimpia idején remekül sikerült, a változások a médiával való kapcsolattartásban látványos romlást eredményeztek.
- Ehhez én játékosként nem tudok hozzászólni, csapattársaimmal együtt mindent megtettünk, hogy minél sikeresebbek legyünk. A kilencedik hely nem az, amire számítottunk, de már korábban is bebizonyosodott, hogy ebben a mezőnyben be-becsúszhat egy rosszabb eredmény, s ennek következtében a vártnál gyengébb helyezés. Az igazi probléma az lenne, ha több éven keresztül nem tudnánk felmutatni valami jó eredményt. A tavalyi Eb-n az ukránok nem kerültek az első tízbe sem. A tavalyi kontinensbajnokságon megelőztük az örményeket és az oroszokat, akik most elfoglalták az első két helyet. A bronzérmünk sem kapott nagy nyilvánosságot, sőt engem ért külön kritika, ahelyett, hogy a csodálatos eredményt ünnepeltük volna! Nem hiszem, hogy ez jót tett volna a csapat moráljának, ez így teljesen elfogadhatatlan! Az erőviszonyokat tekintve egy brutálisan erős mezőnyben két éve az olimpián egy rendkívül igazságtalan pontszámítással nem kerültünk dobogóra, holott megvertük az oroszokat és a kínaiakat, de többet ért az izraeli csapat Peru elleni 4-0-as győzelme, ez a no comment kategória. Hazaérve meglepődünk az értékelésen…Ezt fokozottan éreztem a júliusi dortmundi szuperversenyemen a + 2-vel elért holtversenyes harmadik helyem után az jelent meg, hogy hatodik lettem a tízfős mezőnyben, ami már negatív eredményként is hathat. Az utolsó pillanatig az első helyért küzdöttem.
- Természetesen a sakkblogon az jelent meg, hogy holtversenyben harmadik lettél, a sötét színekkel való eredményesség egy nem kiegyensúlyozott mezőnyben nem jelenthet realitást. De minden holtversenyes helyezés eldöntése is adhat okot a polemizálásra.
- Pontosan sakkozóként az ember mindig csak a holtversenyt nézi, mert a többi az szerencse kérdése. Sorban játszottam a jobbnál jobb partikat, aztán a honi sajtó ezt hatodik helyként hozta le. Úgy érzem, hogy eredményeink nem kapják meg a megfelelő visszhangot. A legnagyobb riválisainknál nem az a hír, hogy a legerősebb összeállításaikban szerepelhetnek a legfontosabb világversenyeken, hanem az optimális felkészülésre helyezik a hangsúlyt. A tavalyi Európa-bajnokságon elért harmadik helyünk után nem lehetett megoldani, hogy a csapattagoknak legyen versenyük?
- A te helyzeted különleges, de a többieknek alig van meghívásuk. Versenyzés nélkül nem lehet igazán felkészülni a nagy megmérettetésre. A riválisok jóval többet versenyeznek, érzik a tornák feszültségét, egyes partik fokozott jelentőségét.
- Ez egyértelműen tarthatatlan állapot, valahogyan meg kell oldani játékosaink folyamatos versenyeztetését. Ráadásul a riválisoknál hihetetlen stábok is működnek. Az oroszok az olimpiára három szekundánssal érkeztek, a női csapatuk is óriási támogatást kapott (a kétszeres olimpiai bajnok Szergej Rublevszkij volt a kapitányuk). Olyan szekundánsaik voltak, akik akár az olimpiai válogatottban is játszhattak volna.
- Nehezen tudom megérteni, hogy éremesélyes csapatunk mellé miért nem lehet kiutaztatni legalább egy szekundánst?
- Igazán azt kellene megoldani, hogy a játékosoknak folyamatosan legyen szekundánsuk. Csak a jól szervezett, állandó munka biztosíthat eredményt. A mai világban az már kevés, hogy egy hónapot készülök egy-egy világversenyre. Az éljátékosok, a top tíz, de fokozottan az első öt-hat játékos fantasztikus csapattal dolgozik, többfős team segíti a felkészülésüket. Azon a szinten csak úgy lehet eredményt elérni. Erre jó példa, hogy az amerikai Hikaru Nakamura mekkora támogatást kapott, még Garri Kaszparovot is szerződtették mellé, az a fél év komoly összegekbe került, a csapat is nagy lendületet kapott. A kínai válogatott mellett nagy stáb dolgozik, ott már inkább az a gond, hogy túljátszatják legjobbjaikat. Fiatal tehetségeik válogathatnak a versenyek között. Amennyiben a honi sakkéletben nem lesz változás, ha nem ismerik el, hogy ez profi sportág, és az eredményességhez profi hátteret kell biztosítani. Ha nem vagyunk kiugró formában, ha hiányzik az a bizonyos versenyszerencse, akkor azt kell mondanom, hogy ez a kilencedik hely egy teljesen elfogadható helyezés.
- Azért a sakkhoz értő közvéleményt megrázta a Fülöp-szigetek elleni 2-2, a németek elleni vereség. Hanti-Manszijszkban nehezebb ellenfelekkel játszva végig dobogós helyezésért harcoltatok.
- Ez függ a párosítástól. Három csapat van, amelyik objektíven erősebb nálunk, az orosz, az örmény és az ukrán, a többiekkel szemben már van esélyünk. Kína ellen nincs félnivalónk, a stílus miatt fekszik nekünk, ahogy az amerikai együttes is. Azt nem lehetett előre tudni, hogy a dánok 4-0-s legyőzése után az örmények jönnek. Ez kölcsönösen rossz volt, tudom nagyon jól, hogy őket is kellemetlenül érintette a párosítás, a lengyelek helyett velünk kellett játszaniuk. A svájci rendszerben sok minden benne van, de az a tény, hogy utolsó meccsünket a második táblán játszottuk, egy győzelem esetén, szerencsés körülmények mellett még az éremszerzés reménye is felcsillant, de döntetlennel mindenképpen hatban végzünk, szép eredmény lett volna. Ezért nem érzem azt, hogy rossz lenne a csapat teljesítménye. Minden olimpián van olyan meccs, ami fájó. A Fülöp-szigetek ellen az állások alapján úgy nézett ki, hogy 3,5-0,5-re nyerünk. Még nem emlékszem olyan mérkőzésre, ahol megszereztük volna a vezetést, és van egy nyert pozíciónk, a végén 2-2-vel ér véget. Berkes Fecó egy jó felkészüléssel, remekül megjátszott partiban Torre ellen feketével tudott nyerésre játszani. Elképesztően balszerencsés volt, hogy szegény aztán nyerőnek vélt lebonyolítással elvesztette a játszmát, a 2-2 nagyon megfogta a csapatot. Kérdés volt, hogy a nagy rontást követően Fecó még hadra fogható lesz-e, le a kalappal előtte, hogy összeszedte magát. Másnap jöttek a németek.
- Mi történt Naiditsch elleni játszmádban?
- Az egész meccs alatt nem volt esélyünk a győzelemre. Az én vereségemmel elvesztettük a mérkőzést, nagyon fájó volt. Nehéz parti volt, nem mondhatom azt, hogy rosszul játszottam. Ő sokkal inkább 1.e4-gyes játékos, ellenem d4-gyel kezdett, és a Nimzoindiai védelemben a 4.e3-as változattal. A Karpov által kedvelt b6-os szisztémát dolgoztam ki, amit én még partiban nem játszottam meg. Szembesülnöm kellett azzal, hogy Naiditsch egész életében a Caro-Kann védelem ellen a Panov-változatot játszotta, gyakorlatilag az az állás jött ki, amiben sokkal nagyobb rutinnal rendelkezett. Úgy tűnt, hogy elrontotta a lépéssorrendet, hiszen a huszáromat c6-ra fejleszthettem, de nem emlékeztem pontosan a változatra, ahol pici apróságok döntenek. A következő három lépésre elment 40 percem, Be8 helyett Hd5-öt kellett volna húznom, és akkor nem ment volna a h4-es terv. Sikerült megtalálnom a Bc7-es manővert, már-már kiegyenlítettem, de elfogyott az időm. Könnyebb volt játszania, hiszen kezdeményezett. Már alig volt időm, a kritikus állásban számoltam a Hf6 lépést, de zavart, hogy időzavarban a gyalogja h6-ra léphet, vezérek mellett ez állandó mattveszélyt jelenthetett volna, amikor hirtelen döntöttem gxh5 mellett Bg8-cal kapcsolatban, ellenjátékot remélve. Hg3-ra szinte megállt a szívverésem, egy lépésben sikerült elvesztenem a játszmát.
- Hogy értékeled olimpiai szereplésed?
- Felemás érzések kavarognak bennem, mert több volt a partijaimban, gondolok a Pelletier, a Kramnyik és a Caruana elleni játszmákra, mind a három remi lett. Nem játszhattam rosszul, ha három ilyen partiban nyerőesélyem volt, érthetően bosszant, hogy egyet sem tudtam megnyerni. Ráadásul a Kramnyik elleni győzelemmel nagy nyomás alá helyezhettük volna az orosz csapatot. Nem veszítettük volna el a meccset, még az sem biztos, hogy akkor ők remire hozzák a találkozót. Én már úgy éreztem, hogy válogathatok a jó lépések között, de egyik sem volt egyszerű, a végén sajnos beleléptem az egyetlen trükkbe. Éjszaka sokat készültem a partira, a stratégiát kidolgoztam, délelőtt viszont szinte a teljes d4-gyes repertoáramat végig kellett nézni, mert ellenfelem akár meglepetéssel is készülhetett. Nehéz döntés volt, hogy éppen Kramnyik ellen a katalánt játsszam, a dortmundi szuperversenyen ő okozott nekem meglepetést a katalánnal. Akkor én, most ő nem a legjobban reagált. Valahol sorszerű, hogy mindkét parti remi lett. A csapat a vereség után azonban tanúbizonyságot tett arról, hogy van tartása, hiszen az erős lengyeleket kaptuk ellenfélül, de simán, 3-1-re tudtuk hozni a mérkőzést. Sajnos a Fülöp-szigetek elleni eredmény visszavetett bennünket, majd jött a németektől elszenvedett vereség. Ismét összekaptuk magunkat, nem volt könnyű az olaszok elleni meccs, a dánokat megkapni zseniális párosítás volt. Az utolsó fordulóra éreztem erőt a csapatban, az elszántságot, esély volt, hogy jól szerepeljünk. A sors az örményekkel hozott össze bennünket, mondhatnám, hogy rossz pillanatban voltunk rossz helyen. Kilencedik hely a vége, és megelőztek minket olyan csapatok, akiket addig észre sem vehettünk. Viszont, hogy a vereség ellenére tízben végeztünk azért jelent valamit!
- Ha Arshak a mi kapitányunk, akár bajnokok is lehetnénk?
- Arshak az egyik fontos láncszeme az örmény sikereknek. Hihetetlen támogatást kap a sakkozásuk, az államfő a sakkszövetség elnöke. Minden világverseny előtti edzőtáborban meglátogatja a csapatot, elbeszélget a játékosokkal, teljesíti a kéréseiket. Ez nagy önbizalmat kölcsönöz a sakkozóiknak, számukra szinte csak az aranyérem létezik. Rászolgáltak a kis szerencsére, hogy az amerikaiak megverjék az oroszokat. Három olimpiai aranyérem mellett tavaly megnyerték a csapat-világbajnokságot is, mi osztottuk a helyet az oroszokkal, akik ott nem lettek érmesek, holott az körverseny volt. Megfelelő támogatás híján sajnos el kell fogadnunk, hogy nem tudjuk minden világversenyen túlteljesíteni az elvárást. A mi játékosaink nem tudnak olyan körülmények között készülni, mint riválisaink. Mögöttem sincs támogatás. Önerőből kezdem el a Grand Prix-sorozatot.
- Az örményeknek egyetlen igazi világklasszisuk van, Levon Aronjan. Movszeszjan mégsem tartozik ebbe a kategóriába.
- Azt ne feledd, hogy Movszeszjan nagyon jó gyakorlati játékos, repertoárja viszont nem az igazi. Három éve folyamatosan Aronjan mellett van, dolgoznak együtt, de sokat nem változtatott, hiszen a kidolgozott varikat Levon játssza meg. Amikor azonban nagyon fontos partija következik, akkor előveszi a full repertoárt, világossal jóval erősebb, mint azt gondolnánk. Az orosz csb-n én is áldozatául estem a berlini változatban. Szinte lehetetlen rákészülni, annyi mindent játszik. Több hónapon keresztül elemezték Levonnal, nyugodtan belemehetett, ahogy Almási Zoli ellen is a d3-as változatba. Az olimpián két nagyon fontos partit nyert meg, Griscsukot legyőzve egyenlített az oroszok ellen, Zoli elleni nyerése végül az olimpiai bajnoki címet jelentette.
- Az értékelő cikkemben dicsértem a szervezést, a jó közvetítést, az informatikai hátteret, azóta már sok kritikai megjegyzést is olvastam. A bírók elhelyezésére nem volt panasz, de mi távolabb laktunk, jól megoldották a szállításunkat.
- Ruszlan Ponomarjov nyilatkozta még az olimpia utolsó fordulója előtt - amivel teljes mértékben egyet lehet érteni -, hogy messze nem voltak ideálisak a feltételek a szállodában. Az olimpia előtt lehetett hallani híreket, hogy gondok vannak az anyagi fedezettel, aztán kitalálták ezt a repülőtér közeli megoldást, ami a spórolásra épült. Nagy gond volt, hogy nem tudtunk igazán hol sétálni a parti után. Közel volt a versenyterem, de vagy a tűző napon, vagy busszal mentél, s akkor nagyon korán értél. A légkondit én nem bírom, közvetlenül a szállodánk mellett száguldozott a metró-vasút, az ablakot emiatt nem lehetett nyitva tartani, illetve olyan rendszerű volt, hogy mindig hívni kellett valakit, aki nyit és zár. Erre jó példa volt Kramnyik elleni játszmám, amikor éjjel fél háromig készültem, akkorra állt össze, hogy mit kellene játszanom. Mehettem volna aludni, de várnom kellett a kulcsos emberre, hogy bezárja az ablakot, végre fél óra után megjelent. Sok ilyen és ehhez hasonló furcsaság volt, aminek egy olimpia idején nem szabadna előfordulnia. Az egyetlen „pozitívum”, hogy ez valamennyi élcsapatot sújtotta, azonosak voltak a feltételek. A sok kis apróság is negatívan tudja befolyásolni a teljesítményt, hiszen az olimpián óriási a feszültség, a legkisebb apróság is döntő lehet.
- Nagyon féltettelek, amikor a hosszabb versenyzési szünet mellett döntöttél. Nem felejtkeznek-e el rólad a jelentős tornák szervezői, sikerül-e a visszatérésed az elitbe?
- Nehéz időszak volt, most már sínen van minden. Nagy problémája a magyar sakkozásnak, hogy nincs cserealap, nem tudunk más ország legjobbjainak versenyt kínálni a későbbi meghívásokért.
- Fantasztikus sorozat vár rád. London, Taskent, a pekingi Világjátékok, majd januárban ismét Wijk aan Zee. Jövőre újabb két Grand Prix-torna.
- Folyamatosan készülök a következő tornámra, és nagy érdeklődéssel várom a Klubcsapatok Európa-kupáját, ahol a moszkvai „64” csapatban játszom. Gelfand Wang Hao, Giri többek között a csapattársam, sajnos Caruana a Grand Slam-döntőn játszik. Az azeri „SOCAR” mellett a mi együttesünk az egyik esélyes. Londonból hazajövő már szinte azonnal Izraelbe utazom. Nagy élmény volt áprilisban az orosz csb-n való játék, különleges hangulatú nagyszerű verseny, kiélezett óriási csaták jellemezték a viadalt. Pechesen az utolsó négy partit sötéttel kellett játszanom, de a csapatérdek előbbre való. Örülök annak, hogy az elmúlt egy év eredményeinek köszönhetően a Grand Prix-sorozatra szabadkártyát kaptam. Lobbizás nélkül biztosították a lehetőséget, tudom nagyon jól, hogy milyen próbálkozások, harcok folytak a háttérben. Mi nem rendezünk versenyt, mégis megkaptam a jogot. Odafigyeltek rám a jelentős kihagyás ellenére is. Most a legfontosabb, hogy bírjam a terhelést. Állandó szekundáns nélkül készülök, de az elmúlt időszakban, másfél évben több világklasszissal dolgoztam együtt, akiknek persze a neve nem publikus. Közelről is láthattam, hogy milyen stábok állnak mellettük, és még amellett vannak ilyen konzultációik éljátékosokkal. Nekem stábom nincs, csak konzultációs lehetőségeim voltak, vannak, kölcsönösen profitáltunk, profitálunk ezekből, én is tudtam, tudok fejlődni. Itthon Balogh Csabával szoktunk közösen készülni. A nyitások nagyon fontosak, ha nincsenek olyan társak, akikkel tudsz csereberélni különböző ötleteket, akkor esélyed sincs, hogy ezzel az őrült tempóval tudd tartani a lépést. Az olimpián alkalmazott gyorsított időbeosztás nekem nem kedvez, a stílusomnak nem fekszik. Most nem az eredményre gondolok, szeretném élvezni a játékot. Ez a Grand Prix-sorozat jóval erősebb, mint az előző volt. Sokan nagyon motiváltak lesznek, számomra rendkívüli a kihívás.
Verőci Zsuzsa
